Van, aki a holland, van, aki a francia feliratot olvassa a nemrég megnyílt s októberig látható kiállításon. De a flamand-vallon ellentét itt háttérbe szorul. A monarchia, II. Lipót és az ükapák tettei közösek.

Mindössze 75 évre terjedt ki, 1885-től 1960-ig tartott a belga gyarmati uralom a Kongó vidékén. Annál meghatározóbb korszak volt az ottani történelemben. David Livingstone és főleg Sir Henry Morton Stanley nyomán a belga király, II. Lipót rájött, hogyan lehet "nevető harmadikként" részt venni az Afrikáért folytatott brit-francia versenyfutásban. Koncessziós társaságok telepedtek meg a kongói szabad államban. A Belga Kongó Rt. a gyarmati időszak végén évi 35 és fél ezer tonna gumit exportált, vagyis naponta annyit, mint a kezdetekkor egy év alatt.

Martin Roberts történész megállapítja: a belgák rémuralmat tartottak fenn a Nagy-tavak vidékén, szörnyűbben viselkedtek, mint a britek vagy a franciák. De vigyázzunk! Roberts maga brit, márpedig elsősorban a La Manche túloldalán vált jellemzővé az a fajta történetírás, amelyet a tervureni kiállítás összeállítói "vulgarizálónak" neveznek. Ezek a belga, illetve kongói (!) történészek tagadják a népirtás vádját is, vagyis azt a megállapítást, hogy 1890 és 1910 között elsősorban "emberi okokból" haltak volna meg mintegy tízmillióan, minden második kongói. A számot is vitatják és az emberveszteség okát is.

Tény ugyanakkor, hogy az emberi jogokra nem sokat adtak akkoriban. A testi fenyítés mindennapos volt, a nyers munkaerőt kihasználták. Apartheidrendszer működött külön közlekedéssel, külön "igazságszolgáltatással", feketéknek és fehéreknek külön szórakozóhelyekkel.

Népirtás, civilizációs küldetés, vagy valahol a kettő között? Belgiumban és Kongóban is napirendre került a gyarmati évtizedek tisztázása.

Belgium 1908-ban annektálta Kongót, amely ezzel a kormány ellenőrzése alá került. II. Lipót "nemes keresztes hadjáratnak" nevezte a "haladás századában", hogy "megnyitjuk a civilizáció előtt a földkerekség egyetlen pontját, ahová még nem jutott el". Emile Vandervelde, a szocialista szónok anno azzal érvelt az annexió mellett a parlamenti vitában, hogy az végül is a legkevésbé rossz megoldás, hiszen "a gyarmatosítás nem múlik el, amíg a barbárok és a civilizált népek közötti különbség megmarad".

Civilizáció? A kiállítás nagy hangsúlyt helyez Belga Kongó egy másik arcára. Fényképek: a helybéliek fegyelmezetten állnak sorba a belga orvos előtt. Hozzá statisztika: 1950-1954-ben 23 ezer kongóira jutott egy doktor, ami Dél-Afrikát nem számítva a legjobb arány volt az egész földrészen. Kongói kisgyerekek franciául tanulnak a belga tanítótól. Hozzá az adat: a függetlenség kikiáltásakor minden negyedik kongói tudott írni-olvasni - ez megint csak a legjobb mutató a kontinensen, Dél-Afrikát nem számítva.

Vidám afrikai táncdalzenekar lép fel az egyik képen. Kifeszített szerencsétlent vesszőznek meg egy másikon. Melyik a gyarmati uralom igazi arca?

Az 1950-es években a gyarmati rendszer összeomlása elkerülhetetlenné vált. A kiállítás egyik utolsó képe: Patrice Lumumba miniszterelnök 1960-ban bemutatja Baldvin királynak védelmi államtitkárát, Joseph-Désiré Mobutut. Innentől ez már egy másik történet. Lumumbát meggyilkolják, a Lipótról elnevezett Léopoldville-ből Kinshasa lesz, az országból Zaire, s a Mobutu-rendszerrel 1990-ben már a sokáig tűrő belgák is elvágják a segélyezési köldökzsinórt. Belgiumban senki nem lepődik meg azon, ha egy mai kongói fejlemény az újságok címlapjára kerül. Kongó (és Ruanda, Burundi) "virtuális Belgium", több közük van hozzá, mint Ausztriához - hogy keletebbre ne is menjünk. Belgák élnek, dolgoznak vagy üdülnek ott, kongóiak itt.

- Ha a gyarmatosítás mindenekelőtt a világ meghódításának vállalkozása volt is, egyben "a másik" első felfedezése is - írja a brüsszeli Le Soir. Tervurenből eljövet azért feltűnt: csak fehéreket láttam a múzeumban. Teljes lehet-e így a múlttal való megbékélés? Kongóban is beindult valami. Kinshasában újra felállították II. Lipót lovas szobrát. Igaz, egyelőre csak egyetlen napra, mert most még a szépművészeti főiskolára viszik restaurálásra. Természetesen címlapfotó volt a Le Soirban.